AZ ISKOLA TÖRTÉNETE

A JOGELŐD

A világháború utáni nehéz és küzdelmes időkben születtek meg e kis iskolának az alapjai, mely sok küzdelem árán 1921. szeptember 9-én nyílt meg.
Az iskolai helyiség a Kerepesi út 53. szám alatt volt, de a sok nehézség, mely ott adódott, arra kényszerítette az igazgatónőt, hogy a Kántor utca 5. szám alatti épületbe költöztesse át.
Kellett egy olyan személyiség, mint amilyen az alapító igazgatónő, Krasznai Béláné Kovássy Márta tanárnő volt. A mátyásföldi nyaralótelep fenntartó szervezete – a Nyaralótulajdonosok Egyesülete – még helyiséget sem biztosított az iskola létesítésének céljára. Nem nyújtott segítséget Cinkota község elöljárója sem, ahová Mátyásföld közigazgatásilag tartozott. Hiábavaló volt az igazgatónő kilincselése a Kultuszminisztériumban is. Ott is elzárkóztak, még a tanárok fizetését sem vállalták. Mindössze ahhoz járultak hozzá, hogy „magán-polgári iskola” kezdje meg a működését, ami azt jelentette, hogy az iskolának önerőből kell magát fenntartania, tandíjbeszedéssel. A lényeg: 1921-ben 16 tanulóval, 2 tanárral kezdte meg működését a „Polgári Leányiskola”, a mi elődünk.
A következő években Mátyásföld fejlődött, egyre több és több tanuló (leány) iratkozott be, ezért mindig újabb és újabb épület után kellett nézni, ahol felmenő rendszerben a bővülő létszámú osztályok elfértek (I- IV. osztály). Így 1921 és 1926 között nagy „népvándorlás” indult meg. (akkoriban öt épületben működött az intézmény!)

Nagy fordulópont volt, hogy 1927-ben az oktatás egy nyaralóépületben indult meg s folytatódott egészen 1956-ig. (Ez a nyaralóépület a Veres Péter úton, ma is az oktatást szolgálja, itt működik a kerület Pedagógiai Szolgáltató Intézete).
Az 1934/35-ös tanévben bővült a paletta. Az iskolában „Női Kereskedelmi Szaktanfolyam” indult, természetesen tandíj fizetése ellenében.

1941-ben névváltozás történt, az iskola „Szilágyi Erzsébet Polgári Leányiskola” néven működött tovább. Az államosítás után, az 1947/48-as tanévben vált nyolcosztályos általános iskolává.

Egy új iskola felépítésének a gondolata már a háború befejezése utáni évben felmerült, de végül 1956-ban készült el, s az év szeptemberében megindult az oktatás. Ez az új iskola felépülésekor korszerűnek volt mondható, hiszen a tantermeken kívül szaktantermek, szertárak, tornaterem öltözőkkel, mosdóval, orvosi rendelővel, napközis termekkel álltak a tanulók rendelkezésére.

A nagyszerű környezetben – hatalmas fákkal az udvaron – jól kiépített játszótér, sportpálya épült. 1956. szeptemberétől kezdve megszűnt a leány, illetve fiúiskola- jelleg. A felső tagozatba nemre való tekintet nélkül minden – „sínen innen” lakó tanuló a „Táncsics utcai Általánosba” járhatott.
A tanulók létszáma tovább nőtt, s ez az „új” épület is kezdett szűknek bizonyulni. A fellépő teremhiányt váltakozó tanítással lehetett megoldani. Néhány tantárgy oktatása így is épületen kívül – az akkori Lenin utcában (ma Dióssy Lajos u.) - folyt. Sőt, két osztályt „buszoztatni” kellett más kerületi iskolákba (Baross Gábor, illetve Színjátszó utca).

A 70-es évek végén, amikor a „Ratkó korszakban” születettek gyermekei tankötelesek lettek, az iskola nem tudta befogadni őket. Nyilvánvalóvá vált, hogy szükséges a meglévő épület bővítése. Az építkezés a 80-as években indult.

Az új szárnyat 1984-ben adták át. Tizenhat tanteremmel, nagy tornateremmel, öltözőkkel, mosdóval, korszerű napközi apparátussal, tanári szobával, három irodahelyiséggel, orvosi rendelővel bővült az intézmény. Technika teremmé alakították a régi napközis helyiségeket. A korábbi tanári szobát, igazgatói irodát, orvosi rendelőt, gondnoki lakást pedig tantermekké. Megszűnt a váltakozó tanítás.

1992-ben a Táncsicsban beindult a gimnáziumi oktatás. Célja ezzel a lépéssel az akkori vezetésnek az volt, hogy lehetőséget kapjanak az érettségi megszerzésére azok a tanulók is, akik az akkori idők „elit” gimnáziumaiba nem nyertek felvételt. Ekkortól az intézmény neve „Táncsics Mihály 12 Évfolyamos Iskola” volt.

A 2000. év óta az intézmény: Táncsics Mihály Általános Iskola és Gimnázium néven működik.

1992-ben az akkori igazgató egy szponzor javaslatára és anyagi hozzájárulása hatására építkezésbe kezdett. Az elmúlt években az önkormányzat befejezte az építkezést, s elkészült a Rácz Aladár Zeneiskola. Egy épületben működünk, de külön-külön igazgató vezetésével. A két intézmény közötti együttműködés nagyon jó, kölcsönösen segítjük egymás munkáját.

AZ ISKOLA IGAZGATÓI 1956-TÓL

1956-1957 Gombos Andor
1957-1958 Dr. Papp Endréné
1958-1959 Sipos Zoltánné mb.
1959-1972 Németh Istvánné
1972-1979 Rátkai György
1979-1987 Dr. Bajusz Sándorné
1987-1989 Kass Róbertné mb.
1989-1994 Varga László
1994-1995 Erdősi István mb.
1995-1996 Dr. Szám Lászlóné mb.
1996-2001 Bardócz Attila
2001-2005 Vámos Tibor mb.
2005-     Vámos Tibor

NÉVADÁS

1986-ban az iskola vezetése elhatározta, hogy nevet ad a Táncsics utcai iskolának.
Pályázatot írtak ki a névválasztásra, és a közvélemény-kutatásban elsöprő többséggel Táncsics Mihály győzött. 1990. március 14-én megtartott névadó ünnepség után a tanévnyitón – 1990. augusztus 31-én ­- avatták fel Törley Mária szobrászművész Táncsics Mihályról készített szobrát, mely akkori diákunk, Gergely Csaba és szüleinek adománya. A szobor azóta is dísze főbejáratunknak, és a Táncsics-nap méltó kezdeteként iskolánk diákjai minden évben megkoszorúzzák.

TÁNCSICS MIHÁLYRÓL (1799-1884)

Táncsics (eredeti néven Stancsics) Mihály a felvilágosodás nagy századának utolsó esztendejében, 1799. április 21-én született egy bakonyszéli falucskában, a Veszprém megyei Ácsteszéren. Anyja szlovák, apja horvát származású telkes gazda, Eszterházy László gróf uradalmának robotosa. A fiatal Táncsics húsz éves koráig a falusi pórfiúk életét élte, majd kitanulta a takácsmesterséget. A falusi kézművesség kereteit szűknek érző fiatalembert azonban ez az "emelkedés" nem elégítette ki. Ahogy néhány évvel korábban a jobbágyparaszt elnyomottságát, most a kézműves kiszolgáltatottságát érezte elviselhetetlennek.

"Előbb, mint falusi paraszt legény, utóbb, mint szintén falusi mesterlegény éltem, s a két állapotot magam tapasztalása után összehasonlítva azt kell vallanom, hogy a kettő között valami elválasztó falat nem bírtam fölfedezni" írta később életének e sorsdöntő szakaszáról.

Elhatározta, hogy iskolamester lesz. A meglehetősen jól olvasó, rendesen író, a számolás alapműveleteivel tisztában lévő parasztfiút szívesen alkalmazták képesítés nélkül is "segédtanítóul". Tudásszomja azonban tovább hajtotta. Elvégezte Budán a tanítóképzőt, de hiába volt minden rábeszélés, tanítói oklevelével kezében sem vállalt tanítói állást. A képezde után 24 éves korában nekivágott a latin iskolának. A nyári szünidőket országjárásra, ismereteinek bővítésére fordította. Tanulmányait nem fejezte be, érdeklődése az irodalom és Horváth István hatására a magyar nyelvészet felé fordult. Nagy kelendőségnek örvendtek számos kiadást megélt könyvei. A harmincas évek első felében házitanítóskodott Szalmássy bárónál, majd Kolozsvárott gróf Teleki Sándor mellett.

1836-ban Pesten, a külső Józsefvárosban telepedett le. A haladó gondolkodású, fiatal írókkal kötött ismeretsége és barátsága, a reformkor politikai irodalmának tanulmányozása, a reformországgyűlések figyelmét a politika felé terelték. Nagy hatással volt rá a francia felvilágosodás irodalma. Nézeteinek alakulására, fejlődésére nagy hatással volt közel öt hónapos nyugati utazása 1846-ban. Nemcsak kéziratainak szerzett kiadót, de sok tapasztalatot is gyűjtött. Bejárta a német városokat, majd Párizst és Londont. Egy rabnak és Népkönyv című, Lipcsében megjelentetett munkái miatt eljárást indítottak ellene, ezért hazatérése után a későbbi 1849-es forradalmi kormány külügyminiszterének, Batthyány Kázmér grófnak bródi birtokán rejtőzött. 1847 márciusában rejtekhelyén elfogták és sajtóvétségért bíróság elé állították, a tudatlan köznép felizgatásáért, és a kommunizmus terjesztésével vádolva. Budai börtönéből 1848. március 15-én szabadította ki a pesti nép, az ifjúság.

Kiszabadulása után együtt küzdött Petőfivel, a Madarász testvérekkel, a márciusi ifjakkal a forradalom vívmányainak biztosításáért és továbbfejlesztéséért. Április elején megindította Munkások Újsága címmel néplapját. Már az elnevezéssel is jelezte, hogy nem csupán és nem is elsősorban a volt jobbágyokhoz akar szólni, nem azok érdekeit akarja csak kizárólag képviselni. A forradalom nehéz helyzetét látva Táncsics nem helyeselte, nem is helyeselhette a paraszti sérelmek önkényes orvoslását, de lapjában és a nemzetgyűlésben állandóan figyelmeztetett a nép jogos követeléseinek meghallgatására, teljesítésére. Követelte a pártütők földjeinek elkobzását és szétosztását a zsellérek, a haza védelmében fegyvert fogók között, az egyházi birtokok állami tulajdonba vételét, a vallásszabadságot, az egyház és állam szétválasztását, a polgári házasság bevezetését, a nemesi címek eltörlését. Világos után Táncsics is osztozott a forradalmárok sorsában. Halálra ítélték és távollétében "kivégezték". Közel nyolc esztendeig rejtőzött a házában készített földalatti búvóhelyen. Írói munkásságát az illegalitás éveiben is folytatta. Bujdosása idején írt röpirataiban Táncsics elemezte 1848-49 tanulságait, olvasóit ellenállásra szólította fel az önkényuralommal szemben, felkelési terveket készített.

Az 1857-es amnesztia alkalmából iskolánk névadója is kegyelmet kapott, de rendőri felügyelet alá helyezték. Az 50-es évek végén aktívan bekapcsolódott a Habsburg-birodalom önkényuralmi rendszerének válsága nyomán kibontakozó nemzeti mozgalomba. 1860. március 15-én az egyetemi ifjak által rendezett tüntetés szervezéséért ismét letartóztatták, majd lázító röpiratok terjesztése miatt vádat emeltek ellene, az ítélet 15 évig tartó börtönbüntetés. Betegen, csaknem teljesen megvakulva szabadult hét évig tartó második rabságából a kiegyezéskor. Közel hetvenévesen sem gondolt visszavonulásra. Betegen, egy súlyos, de sikeres szemműtét után ismét bekacsolódott a politikai életbe. Az 1869-72-i országgyűlésen interpellált a választójog kiterjesztése, a virilizmus megszüntetése, az egyház és az állam szétválasztása, a zsellérek földhöz juttatása érdekében. Ezt követően már visszavonult a közélettől. Élete utolsó éveiben, változatlanul figyelemmel kísérve a közügyeket, önéletrajzán - memoárirodalmunk egyik legeredetibb, legértékesebb alkotásán - dolgozott és összes művei gyűjteményes kiadását készítette elő. 1884. június 28-án halt meg. A Bodzafa utcai lakásán felállított ravatalnál munkások álltak díszőrséget.

"Táncsicsot pedig a nép úgy szereti, hogy Kossuthunk után nálánál nincs kedvesebb embere."

A föld népe ragaszkodott a Táncsics által hirdetett eszmékhez, szerette azokat. Nem véletlen, hogy az 50-es évek úrbéri pereiben igazukat követelő parasztok rá hivatkoztak, hogy őt idézték még a századfordulón is a Viharsarok nincstelenjei.